A lányok csak szponzort keresnek?

A párválasztás során valóban ennyire anyagiasak lennének a nők? Egyes kutatások szerint a hölgyek még erotikus ábrándozásaik során is gyakran híres és befolyásos férfiakról fantáziálnak. Vajon miért van ez így, és mi a helyzet a férfiakkal?

„A lányok csak szponzort keresnek!” - summázta keserű tapasztalatait a minap nekem egy fiatalember. Nos, drága hölgyeim, mielőtt hevesen elkezdenének önmaguknak is tagadni, be kell látnunk, a gúnyos kritikának bizony van létjogosultsága. Mert akármennyire nem szép, szól a felmentés hangja: ez bizony belénk kódolt program, és közel sem új keletű. Eredete egészen a Pleisztocénben élő ősanyáinkra vezethető vissza, hiszen a régi korok zord körülményei között mindig is azok a nők és utódaik maradtak életben, akik férfiai gondoskodni tudtak biztonságukról. Akik nagyobb barlangba, nagyobb mamutot vittek nekik haza. A világ pedig nem fordult akkorát, mint azt gondolnánk. A státusz, az egzisztencia és az ezzel járó anyagi erőforrások, a mai napig az erősebbik nem legvonzóbb tulajdonságai. A modern, céltudatos, emancipált nő, akármennyire is igyekszik, és sokszor még tudja is tartani a tempót a férfiakkal, a belső ősi program még ugyanúgy dolgozik. És a vizsgálati eredmények igazolják is, hogy a magas státuszú nők ugyancsak fent tartják igényeiket a náluk magasabb presztízsű férfiakra, mely diszkrimináció az iskolázottsággal csak fokozódik. Ezt a jelenséget a szociológiai kutatások „hipergámiának”, felfelé házasodásnak nevezik. Tény, hogy nem szép, amikor a leányzó előbb csekkolja le a kiszemelt férfiú „kulturális ornamentációjának” kellékeit: a cipőjét, óráját, telefonját, mint, hogy a szemébe nézne. Viselkedése azonban az alapvetően maszkulin társadalmunkban sajnos nagyon is adaptív, kritika csupán diszkrécióját illetheti.

De az urak, akik sérelmezik, hogy leendő partnereik, miért nem elsősorban belső értékeiket fürkészik vadul, gondolkodjanak el azon, hogy ők maguk pedig miért kattintanak inkább a fiatal, telt keblű, termékenységük csúcsán lévő hölgyekre, mint szerényebb idomokkal megáldott tapasztaltabb versenytársaikra. „Mert dekoratívabbak!” Szól azonnal a triviális válasz. Valóban. A férfiak pedig vizuálisan vezérelt lények, szexuális izgalmi állapotuk  elsődlegesen a látványra reagál, érdeklődésük tehát szorosan korrelál a fizikai vonzerővel. Ezért van a szexuális médiának a mai napig tömegesen férfi rajongótábora. Az evolúciós pszichológia pedig már nyújtja is a megfejtést: mivel a nők reproduktív értéke elsősorban az életkor, az egészségi állapot és a fizikai kondíció függvénye, azaz a fiatal és attraktív hölgyek vélelmezhetően több és egészségesebb utódot tudnak szülni. S amint az fentebb elhangzott, vonzerejük mértéke pedig általában igen jól mutatja majdani házastársuk foglalkozási státuszát!

Felületesnek tűnő párválasztási preferenciáink - a párkereső hirdetéseket górcső alá helyező kutatások tanúsága szerint - tehát nagyon is univerzálisak, velünk születettek és az evolúciós környezetben adaptívnak bizonyuló pszichológiai algoritmusok által irányítottak. De ugyanezen párválasztási kritériumok mentén értékeljük magunkat is - szexuális irányultságtól függetlenül - riválisaink körében. A férfiak önértékelése például jelentősen csökken domináns férfiak jelenlétében, ám nem változik vonzóbb urak társaságában. Ezzel szemben a nők értékességüket más nők vonzerejéhez mérik.

Akkor ezek szerint csak a címlaplányoknak és a bankigazgatóknak van esélyük párt találni? Természetesen nem! A vizsgálatok azt mutatják, hogy a tartós kapcsolatra vágyók körében a két nem preferenciáiban mutatkozó különbségek általában csökkenek és sokkal nagyobb figyelem irányul az olyan személyiségjegyekre, mint a megértés, az őszinteség vagy az érzelmi melegség. Pár-értékünket hosszú távon már olyan belső kvalitások határozzák meg, mint az intelligencia, a humor, a családi elkötelezettség (szexuális megbízhatóság, a szülői ráfordításokra való hajlandóság) vagy pusztán a hasonlóság.

Párt-fogók