„Igen. Így van, tényleg kényelmes – válaszolta a felvetésemre, hogy szerintem ő imád papucsként viselkedni, és még vigyorgott is hozzá. Meglepődtem, m ilyen őszintén bevállalta és az az igazság, hogy nagyon elszomorodtam. – meséli Mariann, aki az édesanyja elvesztésével megélt nehezebb időszak során döbbent rá, mennyire egyedül maradt a napi gondokkal – „Egyetemi barátsággal indultunk, majd szerelem lett. Diploma után összeházasodtunk, dolgoztunk, megszületett a kislányunk, éltünk, mint mások. Társat akartam magam mellett tudni, egyenértékű párt, ezért fontos volt nekem, hogy ne „otthon tartott” feleség legyek. Visszamentem dolgozni, vittem mellette a háztartást, intéztem a gyereket. Aztán egy nap azt vettem észre, ha én kidőlök, áll minden. Mintha csak kézi vezérléssel működnének. Pedig én nem akartam papucsot magam mellé és nem akartam olasz mamma lenni. Mikor jutottunk el ide, hogy a férjem csak hátradől és várja, hogy majd én megmondom a tutifrankót?!”
Mariann példája messze nem egyedi. Sok-sok kapcsolat indul a teljes egyenlőség szándékával, aztán a túlgondoskodás, elkényelmesedés, az évek során megélt különböző élethelyzetek miatt valamelyik irányba elbillen a mérleg.
Edina története is hasonlóan alakult: „Évekig mondhatni egy ütemben haladtunk, megbeszéltünk mindent, meghallgattuk, segítettük egymást. Aztán a bankban, ahol dolgoztam, kaptam egy lehetőséget, feljebb léphettem a ranglétrán. Ezzel együtt magasabb összeget ajánlottak fizetésként, mint amit a férjem hozott haza. Megijedtem, hogy ez feszültséget okoz majd, ezért mielőtt igent mondtam volna, leültem vele átbeszélni. Nagyon pozitívan fogadta, bíztatott és megnyugtatott, hogy őt az ilyesmi nem zavarja, köztünk ez nem jelenthet problémát. Így is volt. Nem zavarta. Sőt, ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy belekényelmesedett a helyzetünkbe, boldogan tolta át a kenyérkeresés dolgát nekem, ő pedig teljesen visszavett a saját karrierje építéséből.”
Sokszor az anyós-meny tengelyen zajló erődemonstrációk vezetnek oda, hogy a viták kereszttüzében álló férfi feladja az ide-odapártolást és visszavonul. Márti éveken át küzdött azért, hogy a házassága saját territórium legyen, ahol az anyósa csak vendég, nem a harmadik főszereplő. „A férjem édesanyjának a halála után jöttem rá, amit a kettőnk között hosszú éveken át zajlott versengés miatt nem láttam meg. Ugyanazt folytattam, amit az anyósom művelt, pedig sosem akartam ilyen lenni. Amikor egyedül maradtam a pályán, rájöttem, hogy teljesen én irányítom a fiát, aki szép lassan ellustult, megbékélt azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket és most már hiába küzdök, nem is akar változtatni.”
Széles és igen színes a történetek palettája, miért is válik valaki „önként, dalolva” papuccsá, miközben a férfitársak előtt igyekszik éppen az ellenkezőjét mutatni. Sokszor a kényelem, az egyszerűbb út, a konfliktuskerülés az ok. A hölgyek pedig hiába törekednek arra, hogy egyenlő társsal éljék az életüket, egyszer csak rádöbbennek, hogy már rég ők viselik a nadrágot. Vannak, akik számára ez az ideális állapot, sokaknak azonban a nagy ledöbbenés pillanata - én nem ilyen lovat akartam! Sajnos ezen az úton sincsenek veszélyjelző táblák, nem villog a szenzor, mi pedig hajlamosak vagyunk önkéntelenül besétálni a saját csapdánkba.
Hogyan tudjuk éveken át középen tartani a mérleg nyelvét?
Hogy tudjuk beépíteni a kapcsoltunkba a saját kis szenzorokat? Önnek mi a véleménye?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.