A szinglikkel kapcsolatos véleménycserék, fejtegetések, kommentcsaták szinte ömlöttek ránk az on-line médiából az elmúlt években. A szemünk előtt vált szánni való hendikepből először adott élethelyzetté, majd divattá és felvállalt életstílussá. Bár kétségkívül ma is eltér a megítélése a vidék, illetve a nagyobb városok, főként a főváros viszonylatában, már nem ciki kimondani: „jelenleg nem élek kapcsolatban”. A klasszikus szingli sikersztorik mögött azonban igen gyakran szomorú történeteket és kétségbeesést találunk.

Tímea 34 éves, öt éve egy marketing- és PR-tanácsadó céget, a saját vállalkozását vezeti; hat állandó munkatárssal és jól működő kapcsolatrendszerrel dolgozik. Sikeres, rendkívül csinos, anyagilag független – és általában a magánéletében is. Pedig nem erre vágyik.

„Mindig is úgy képzeltem, hogy lesz egy vállalkozásom, de közben férjhez megyek és családot alapítok. A kettő szerintem nem zárja ki egymást. Megbízható munkatársaim vannak, kiválóan végzik a dolgukat, a baba mellett töltött időm alatt is remekül vinnék a feladatokat. A szüleim is segítenének. A szükséges egzisztenciát már megteremtettem.  Mindenem adott hozzá, hogy ha a megfelelő társ megérkezik az életembe, valóra váljon az álmom. Mégsem működik a dolog. A cégem ügyfélköréből, partnerektől rendszeresen kapok bepróbálkozásokat. A többség azonban családos ember, akinek csak arra a pár alkalomra kellenék. A másik kör a trófeavadászok – sikeres, menő csaj, nekem is megvolt – köszönöm, ezekből már kijutott, nem kérek többet! Aki pedig egyedülálló és maga is kapcsolatot keres, rendszerint megijed, amikor meglátja, hogy mivel foglalkozom és milyen körülmények között élek. Az erős, független nő gondolata riasztó. El sem jutunk odáig, hogy igazából megismerjenek. Tény, hogy olyan párt, aki nem csinál semmit és azt várja, hogy én tartsam el, nem tudnék elfogadni és tisztelni. Mivel én is emberből vagyok, emberi szükségletekkel, időnként előfordul, hogy igent mondok, amikor nemet kellene. Másnap aztán ülök a kávém mellett és utálom magam. Ilyenkor kellene megnézniük azoknak, akik annyira irigykednek rám!”

Magyarországon elmondhatjuk, hogy a szingliséget tudatosan választó nők száma elenyésző. A Nyugat-Európában és Amerikában általános, önként vállalt függetlenséggel szemben nálunk a többség inkább csak átmeneti állapotnak tekinti, és hálásan gondol azokra a nőtársaira, akik kiharcolták, hogy szégyenkezniük már nem kell emiatt.

Fontos, hogy az egyedüllét és a magány közé ne tegyünk egyenlőségjelet. De hogyan találjon megfelelő párt, aki már letett valamit az asztalra és szeretné, ha a társa is hasonló háttérrel érkezne a kapcsolatba?

Számít egyáltalán a „guba a gubához” elv? És vajon képes együtt élni két sikerember?

Ön mit gondol erről?