A tudatos társkeresés

Korai házasság – korai válás?

2015/04/27. - írta: nagymenő

Ha fel akarom idézni a válásom körülményeit, egészen a hetvenes évek végéig kell visszarepülnünk… – réved ki az ablakon mosolyogva Erika. Hatvanon túl is csinos, ápolt, kedves arcú hölgy, szívesen mesél az életéről és könyvlapokra kívánkozó humorral summázza a tanulságokat.

Huszonöt éves voltam és máris egy válás küszöbén, mert az én drágám sokkal lelkesebben emelgette a söröskorsókat az egyetemről kimaradt cimborákkal, mintsem hogy velem töltse az időt. És meg kell mondanom, rettenetesen szégyelltem magam ezért a helyzetért. Huszonegy voltam, amikor megismerkedtem ezzel a remek emberrel, pár hónap múlva megkérte a kezemet és – én hülye – igent mondtam. Azért két enyhítő körülményt fel tudok hozni a mentségemre. Egyrészt szinte menekültem abból a sok nehézségből, amibe akkoriban a szüleim rossz anyagi helyzetével kerültünk. Másrészt a férjem úgy nézett ki, mintha Marlon Brando öccse lett volna.

Aztán ahogy kicsit idősebb lettem, kezdett megjönni az eszem. Szereztem egy jó állást és lassan már kapizsgáltam, ki is vagyok és mit is szeretnék. Egyre többször kaptam magam azon, hogy nagyban mérlegelem, vajon vele vagy nélküle lenne boldogabb az életem. Így hát szűk négy év elteltével meghoztam a döntést és elváltam. Sosem néztem vissza és sosem bántam meg. Mivel nem született közös gyermekünk, nyilván gyorsabban ment, hogy meglépjem, amit kell.

Persze még így is jó időre én lettem a fekete bárány a családom szemében. A válások száma akkoriban jóval kevesebb volt a mai dömpinghez képest. A procedúra is körülményesebb volt és egy kicsit úgy is éreztem, mintha megbélyegeztek volna. Ma már sokkal egyszerűbben és könnyebben megy a dolog. Talán túl könnyen is.

A válásom utáni években sorra asszisztáltam végig a baráti köröm és a rokonságom válásait. Egy idő után már egyáltalán nem számítottam fekete báránynak. Szerencsés vagyok, mert másodszorra megtaláltam azt a társat, akire vágytam. Több mint harminc évig éltem a második férjemmel és elmondhatom, hogy igazán boldog életünk volt együtt. Három éve búcsúztam el tőle, amikor a betegsége legyőzte őt.

Mi változott az évtizedek alatt? Az én időmben sokkal korábban házasodtak a fiatalok. A szülői házból, vagy a kollégiumból egyből a közös albérletbe, kis lakásba vagy szobába költöztük. És ahogy a második férjem szokta mondani, nem hagytunk időt arra, hogy kiéljük, kikalandozzuk magunkat. Mi már akkor találkoztunk, amikor a válásaink után elég idő telt el, hogy éljünk és pontosan tudjuk, milyen társat akarunk. Annyi idősek voltunk - mindketten harminc fölött-, mint manapság a párok zöme, akik az első házasságkötésükre készülnek. A fiúnk és a felesége például mindketten 33 évesek voltak, amikor hivatalosan is összekötötték az életüket. Ha most visszatekintenek, egyiküknek sem kell bánkódnia amiatt, hogy bármit is kihagyott az addig eltelt életéből.

A statisztikák szerint ma a házaspárok általában később kelnek egybe, amikor már érettek, stabilak és önállóak. Vagy egyáltalán össze sem házasodnak, hanem élettársként működnek. Ez ma már teljesen elfogadott, nem úgy, mint az én fiatalságom idején.

Akár házasodunk, akár élettársként bútorozunk össze, mindenképpen azt gondolom, hogy az érettebb, felnőtt életszakaszban hozott döntés a kulcsa a tartós és boldog közös életnek. Ezt bizonyította számomra a második házasságom.

Három éve élek egyedül. Nemrég jutottam el oda, hogy kimondjam: még mindig fiatal vagyok a magányhoz. Szeretnék egy társat a hátralévő éveimre. Miért ne lehetne még egyszer szerencsém? Most is optimista vagyok – nekem ez eddig mindig bejött.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://part-fogok.blog.hu/api/trackback/id/tr577402258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.